Ugyanaz a nap, ugyanaz a hely,
Az élet monotonsága a pokolba terel.
Te beszélsz hozzám, én nem reagálok,
Láthatóan itt vagyok, de máshol járok.
Hiába nézek, hogyha mindent másképp látok,
Szememben a könnycseppek elmossák a várost,
A látványt. Fejemben már totális a káosz.
Csak várok, talán elér az utolsó átok.
Szívem az mit a halálnak most végleg kitárok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.