Néha az álom jobb, mint a valóság,
De olykor itt ér a legnagyobb csalódás.
Kérdések kérdése kering a fejemben.
Mért nincs olyan személy, ki választ ad ezekre?
Lefekszem este, már látom a holnapot,
Unom már az egész nyomasztó korszakot.
Fekszem az ágyamon, hibáimon merengek,
Borúsan tekintek számtalan tettemre.
Nem vagyok büszke rá, de én is sokszor hibázok,
Hisz ember vagyok, ezért sokszor azzal vitázok,
Kikkel sohasem tenném, hisz szeretem őket,
Ilyenkor kóválygok egy homályos ködben.
Néha el is veszek, fekszem a porban,
Rágom a fejem, hogy idáig jutottam.
Már nem élvezek semmit, nincs, amin nevessek,
Nem látom értelmét, hogy reggelente felkeljek.
Ez a folytonos állapot, eltaszít mindentől,
Nem jövök rá, hogy mászhatok ki ebből.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.