Feltettem a kérdést, nagyot legyintettél,
Legbelül fáj, hogy Te sosem segítettél,
Unom már a felfogást, unom már az átkokat,
Eldobnám a picsába, ledobnám a láncokat.
De körül vesz a sötétség, átölel a fájdalom,
Hogy magamra hagyj végre, állandóan várhatom.
Nem akarom, hogy itt legyél, nem kell a színjáték,
Mese volt az egész, hogy az élet egy vígjáték.
Messze áll tőlem, hogy nevessek a sorsomon,
Hisz Te is itt keseríted, minden egyes holnapom.
Csak reménnyel álltam, hogy valami talán változik,
Ő elment már rég, de a rossz mégsem távozik.
Minden teher, minden gond, itt maradt most rajtunk.
Minden egyes nap a lételemért hajtunk.
Hiába a kitartás, valamit másképp kéne csinálni,
A változásba hittem, de hidd el nem fogom kivárni!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.