Helgicica

Néha az álom jobb, mint a valóság,

De olykor itt ér a legnagyobb csalódás.

Kérdések kérdése kering a fejemben.

Mért nincs olyan személy, ki választ ad ezekre?

Lefekszem este, már látom a holnapot,

Unom már az egész nyomasztó korszakot.

Fekszem az ágyamon, hibáimon merengek,

Borúsan tekintek számtalan tettemre.

Nem vagyok büszke rá, de én is sokszor hibázok,

Hisz ember vagyok, ezért sokszor azzal vitázok,

Kikkel sohasem tenném, hisz szeretem őket,

Ilyenkor kóválygok egy homályos ködben.

Néha el is veszek, fekszem a porban,

Rágom a fejem, hogy idáig jutottam.

Már nem élvezek semmit, nincs, amin nevessek,

Nem látom értelmét, hogy reggelente felkeljek.

Ez a folytonos állapot, eltaszít mindentől,

Nem jövök rá, hogy mászhatok ki ebből.

Nem értem, hogy bármit is csinálok, senkinek sem tetszik.

Mindenki csak támad, a fájdalmamon már semmi sem enyhít.

Még egészen kicsi voltam, amikor azt hittem minden változik,

Kisüt majd a Nap és az örökös rossz idő távozik.

Csak álltam, és vártam a csodára, hogy hoz majd egy szebb világot,

Minden élőt megszáll a béke, még mindig ezt kívánom.

A remény szikrája még itt csillog a szememben,

De nem tudom még meddig, vakítanak a könnyek.

Mozdulatlan testem, szememből patak csorog,

Mért maradjak itt? Mondj egyetlen okot…

Tisztán látok, nincs semmi ami elvakít,

Tisztán látom, hogy ez a világ, ahogy van eltaszít.

Önző lennék, ha elmennék, sok szívet összetörnék.

Hülyeség lenne az egész, csak kínodban röhögnél.

De mond meg ha itt vagyok, mért mindig csak támadtok?

Belülről éget ki ez az őrjítő fájdalom…