Lent feküdtem a padlón, de Te tovább rugdostál,
Utána hiába könyörögsz, nem kell a talpnyalás.
Nem vártam én segítséget, csak egy nyugodt percet kértem,
Hogy ne kelljen a műmosollyal sírva feléd néznem.
Hisz nekem tilos kimutatnom, hogy mit is érzek valójában,
De segítenem muszáj, sajnos nehezen megy mostanában.
Szívesen nyújtom kezem, hisz tudod rám mindig számíthatsz,
Csak fáj, hogyha rólam van szó, Te csak unottan ásítasz.
Nem akarom már, hogy belém láss, nem is kell a segítség,
Átnézel rajtam, amit érzek Neked semmiség.
Én csak folytatom a munkám, elmondom egy imában,
Rabszolgának érzem magam ebben az elfakult világban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.