Szívemet a fájdalom a föld mélyébe húzza,
Talán jobb annál, hogy az a valaki összezúzza.
Eldobtál magadtól, még most sem értem mért,
Pedig én adnék még esélyt, hogyha te is szeretnéd.
Nélküled hasztalannak tűnik minden levegővétel,
Ha nem vagy velem a szívemben ürességet érzek.
Félek tovább lépni, nem tudok már élni,
Egy utolsó esélyt szeretnék Tőled kérni!
A legboldogabb ember voltam, még akkor is ha gondok voltak,
Mindig mindenben a szépet láttam, megoldást mindenre találtam.
A szívemben égtek a vágyak, hogy az élet örömei még várnak,
Reményteli vágyakkal éltem mindig a mának!
Az élet nehéz utakra terelt, ezzel keményen megnevelt,
De a bajok sosem érdekeltek, ezeket mindig félretettem,
Gondjaim mindig elrejtettem, szívem belül sírt, de még így is nevettem.
Megtanultam elviselni a szívből jövő fájdalmat,
Megtanultam védekezni, még akkor is ha támadnak,
Megtanultam szívből nevetni, keservesen zokogni,
Megpróbáltam felejteni, minden gondot eltemetni.
Reményeim porba hulltak, vágyaim elsorvadtak,
Minden miért küzdöttem a föld alatt nyugszanak.
Mára egy megtört lélek, átvette a szerepem.
Sajnos elhagyott engem drága, egyetlen szerelmem,
Kit én szívből szerettem, még most sem felejtettem,
Azokat a napokat, mik vele boldogan telhettek.
Minden egyes percet egy örökkévalóságnak éltem meg.
Most meg minden álmom és vágyam hirtelen semmivé lett.
A hangulatingadozásaimtól lassan frászt kapok,
A túlvilágra a gondoktól lassan át is mászhatok.
Mi ez a faszság, hogy mikor újra látnám a kiutat,
Visszalök a mélybe, hogy elragadjon az indulat.
Mikor lesz már vége ennek a folytonos küzdelemnek?
Sajnos egyre inkább érzem, hogy vége a türelmemnek.
Nem adnám fel hidd el, mert érted érzem megéri élni!
De nem tudok már mit tenni mert elegem van félni.
Elfutnék a gondok elől, de Te itt teremsz a semmiből,
Erőt öntesz belém, hogy ne törjek meg ennyitől.
Mindig mindenre egy új ötleted van,
Csak az a baj ezzel, hogy hamar elillan.
Ilyenkor gondolkozom azon, hogy megérte itt maradni?!
Talán jobb lett volna az életet hagyni nélkülem tovább haladni.
Ne nézz rám! Ne érints! Ne szólj hozzám! Ne szépíts!
Ne tarts itt! Eressz el! Ne gondolj rám! Felejts el!
Felejtenék! Nem tudok. Elmennék, de izgulok.
Körül vesz egy kis burok, mi megvéd hogyha indulok.
Megvéd Tőled, eltaszít. Az emléked már nem tart itt!
Itt hagylak, feledlek. Elmegyek, hisz Te kérted!
Az összegyűjtött terhek egyre növekednek,
Az elnyomott érzések bújni törekednek.
Fáj minden pillanat, körülvesz a harag,
Mért van az, hogy az indulat mindig bennem marad?
Harc! Harc! Elborul az elme.
Nem segíthet más, ha elveszett a fegyver.
Fegyver a haragra, mit néha beveszel,
És minden apró dolgot higgadtabban kezelsz.
De nem segíthet semmi, ha már egymásnak estek,
És ne csodálkozz bazd meg, hogy te lettél a vesztes!
Kérlek próbáld megérteni, hogy mit érzek, mert egyedül félek
És nem bírom ezt a sok összegyűjtött terhet, amit cipelek
Csak küszködöm, az élet ellen mit elbukok
Pedig azt jól tudom, hogy sosem kéne elfutnom,
De azt nem tudom, hogy mit tehetnék, mert egyedül vagyok utamon.
A magány lett az otthonom. És most ez ellen kéne harcolnom?
Hát nem tudom, kérlek adj időt, mert egyességre kell jutnom,
Magammal és, hogy mit rejt most a tudatom.
